Piros sipkás fehérpöttyös kisgomba
Hol volt, hol nem volt, a kerek erdő közepén élt egy gyönyörű szép piros sipkás, fehérpöttyös kisgomba.
Egy napon, a fiatal szellő játékos kedvében volt. Felkapta a kisgomba piros színű fehérpöttyös sipkáját. Vitte-vitte, mígnem lerakta egy kis patakba.
A kispatak folyt-folyt és vitte-vitte, míg le nem rakta az erdő tisztásán a gyönyörű virágos réten. Annyira gyönyörű volt a kis kalap, hogy megtetszett a cickánynak és azonnal beköltözött.
— Milyen szép kis lakásom lesz, majd mindenki megcsodálja! — gondolta magában.
Ez alatt az erdőben a kalap nélkül maradt kis gomba elkezdett pityeregni aztán egyre hangosabban és hangosabban sírt. A fa, amely alatt sírdogált, ott lakott az öreg huhogós bagoly.
— Hu-hú! Miért sírdogálsz kisgomba oda lent?
Először nem is hallotta meg a kisgomba a bagoly kérdését, mert annyira sírt. Ezért aztán, már hangosabban szólította meg a bagoly.
— Hu-hú! Kisgomba! Miért sírsz ennyire?
— Azért, mert a szellő játékból elvitte a gyönyörű piros színű fehérpöttyös kalapomat!
— Aha! Most már értem! — válaszolt a bagoly.
— Most, hogy fognak az emberek észrevenni az erdőben? — pityergett tovább a kisgomba.
A nagy sírásra összegyűltek az állatok. A kisegér az őzek, a szarvasok.
— Nem is baj, ha nem vesznek észre az emberek! Mert megmérgezed őket! Te egy mérgező gomba vagy! — mondta szemrehányóan a kisegér.
— Miért bántasz engem kisegér? Hisz nem bántottalak téged soha! — kérdezte a kisgomba.
— Így is van! Engem még nem bántottál, mert én tudom, hogy egy mérgező gomba vagy! — válaszolt az egér.
— És mond csak, honnan tudod, hogy mérgező vagyok?
— Hááát onnan! – okoskodott a kisegér. — Hogy piros színű fehérpöttyös kalapod van, és már messziről látszik!
— Értem! — mondta most már nyugodt kedves hangon a kisgomba.
Akkor tudd, hogy miért vagyok mérgező gomba! Azért, mert az emberek mindent összegyűjtenek az erdőből és haza visznek! Így nektek, állatoknak kevesebb enni való jut. Ha mindent elvisznek, akkor nektek semmi nem marad! De! Mivel! Rajtam kívül még sok mérgező gomba és bogyó van az erdőben, amitől az emberek félnek, így nagyon sok ember inkább nem szedi le, sem a gombákat, sem a bogyókat, nehogy megbetegedjenek. Amit, nagyon bölcsen tesznek. Így itt hagyják nektek a nem mérgező bogyókat és gombákat is. Azok az emberek pedig, akik ismerik az erdő minden titkát, ők csak annyit szednek le, amennyire éppen szükségük van.
Az egér, figyelmesen végighallgatta a kis kalap nélküli gombát és elgondolkodott rajta.
— Bocsáss meg kisgomba, ezt nem is gondoltam volna!
— Semmi baj egérke! De most már kérlek, segítsetek megkeresni a gyönyörű kalapomat!
— Rendben megkeresem! — ajánlotta fel szolgálatait a kisegér.
És elindult, hogy megtalálja a gomba kalapját. Először is a rakoncátlankodó Szellőt akarta megtalálni. Hát mondhatom, hamarosan meg is találta, hogy merre vezetett az útja! Már a százszorszép is sírdogált.
— Miért sírsz gyönyörűséges százszorszép? — kérdezte a kis egérke.
— Mert az egyik szirmomat elrepítette!
— Nahát, ez a szellő! — bólogatott rosszallóan az egérke. — Majd én megkeresem neked!
Azzal ment tovább. Már az ég tetején járt a nap, nagyon melege volt, mikor hangos patakcsobogásra lett figyelmes. A szellő épp a patak vizét borzolta.
— Miért bosszantod a patakot szellő? — kérdezte az egérke.
— Neked meg mi közöd hozzá! — válaszolt mogorván a szellő.
— Hát nem volt még elég, hogy a gomba kalapját, a százszorszép szirmait elvitted, még a patakot is bosszantod? Hisz egyikük sem bántott!
— Nem bizony, mert nem is tudnának, mert én erősebb vagyok mindenkinél! — hencegett a szellő.
— És ezért bosszantod, bántod őket, mert te erősebb vagy? Szép dolog, mondhatom!
— Nem! Nem azért! Egyszerűen unatkozom! Nincsenek barátaim, akivel játszadozhatnék!
— Hát így nem is lesznek! — mondta a kisegér — De azt hiszem, tehetek érted valamit!
— És micsodát? — kíváncsiskodott a szellő.
— Először is visszaviszed a gomba kalapját, a százszorszép szirmait, és bocsánatot kérsz tőlük! Utána pedig meglátod, mi történik!
A szellő így is tett. Visszavitte a százszorszép szirmait és a gomba kalapját majd bocsánatot kért tőlük. A gomba nagyon megörült a kalapjának és ezt mondta.
— Köszönöm szépen! Kedves tőled, hogy visszahoztad és már nem is haragszom rád! De kérlek, áruld el, hogy miért vitted el?
— Csak azért, mert unatkozom! — válaszolt a szellő — Nekem nincsenek barátaim!
— Valóban? Pedig te ide-oda szállhatsz minden felé! Sok mindenkivel találkozol, és még sincsenek barátaid? Te olyan sok mindent láthatsz!
Szép hegyeket, erdőket, mezőket. Meséld el nekem, hogy milyenek a hegyek és más erdők, mert én mindig csak itt állok egyhelyben.
A szellő elkezdett mesélni a fenyőerdőkről, meg a búzamezőkről. Még sokáig mesélt a kisgombának. Majd ismét útra kelt, hogy még több ismeretlen tájat fedezzen fel, hogy még több hírt hozhasson a kisgombának és még több történetet tudjon majd elmesélni.
Azóta is nagy barátságban vannak egymással a kisgomba és a szellő.